morfondir

Az elvált férfi új vallása 
Házasság huszonévesen, két gyerek, három kutya, majd számtalan indok arra, hogy miért is kellene külön folytatnunk az utunkat. Elváltunk, békében, barátságban, ahogy csak keveseknek sikerül. Összejártunk a gyerekek nélkül is, elmeséltük ilyen-olyan párkapcsolati próbálkozásainkat, sajnáltuk, nevettük, biztattuk egymást. Így ment ez három évig – és akkor megismertem Zsuzsit. Vele együtt pedig a poliamoriát, mert Zsuzsi felkent papnője volt az új szerelemvallásnak.

A poliamorság csak a félrelépés legalizálása? 
Sokáig tartott, amíg elfogadtam, megértettem. Több emberbe szerelmesnek lenni? Mindükkel kapcsolatot tartani fenn, úgy, hogy mindenki tud egymásról? Nem a félrekufircolás legalizálása ez? Ösztönvágyak kiélése következmények nélkül a szerelem égisze alatt? Félelem az elköteleződéstől? A szexuális élmények megnövelése ideológiák jótékony árnyékában? De még ha valóban érzelmekről is van szó, ha nem szirupos máz a szerelem az egész csomagon, hanem valóban a lényege, a magja – akkor is nekem el kellene viselnem, hogy ma velem, holnap Péterrel, aztán meg Tamással bújik ágyba? Számomra mindez elképzelhetetlen volt.

Különös viszonyok között
Ám Zsuzsi lenyűgözött, és voltaképp egyetértettem vele az elméleti részben: hogy az ember nem feltétlenül termett monogámiára. Hogy a házasember is megkíván másokat, csak nem éli ki vagy titokban éli ki. Hogy lehet több ember iránt is szerelemet érezni. Hogy a klasszikus családmodell már rég nem működik. Igen, elméletben mindenre rábólintottam. Gyakorlatban már nem ment ilyen könnyen, de végül ott álltunk, Zsuzsi, Péter, Tamás és én, életem első poliamor társulásában. Péter és Tamás nemcsak Zsuzsihoz kötődött, Péternek egy, Tamásnak még két barátnője volt. Nekem csak Zsuzsi, akit titkos szándékom szerint kineveltem volna végül a poliamorságból. Helyette én kerültem bele, nyakig.

Mindhárom nő más volt - és nem a szexben 
Csaknem egy évig a fenti felállás volt, és annak ellenére, hogy akár baleknak is láthattam volna magam, aki eltűri, hogy a nője másokkal is hancúrozzon, nem annak éltem meg. Inkább szép lassan elcsendesedett a bennem lévő birtoklási vágy, megkedveltem Pétert, Tamást, akikkel Zsuzsi akkor már több éve együtt volt, és egyáltalán nem a szexualitás körül forgott a kapcsolatuk. Én is ismerkedtem, még kalandoztam is egy-kettőt, de komolyabb ügy nem lett egyikből sem. Aztán jött Éva, és egymásba szerettünk. Nem volt gond, Évát is a poliamor-társaságban ismertem meg, azonos elveink voltak (mert akkorra már én is a többszerelműség lelkes híve voltam). Évekig így éltünk – és igen, mindkettejükkel szeretkeztem, de egyikükkel sem ez volt a kapcsolatunk lényege. Még csak azt sem mondhatnám, hogy teljesen más élményt nyújtottak az ágyban, hogy az egyiküket épp vadmacska-, a másikukat gyengéd természete miatt imádtam annyira. Nem, a személyiségükhöz kötődtem nagyon: Zsuzsi határozott, vehemens ember, vallástörténész, éjszakákat vitatkoztunk -barátian- végig ezekről a kérdésekről. Éva végtelenül szelíd, kissé melankolikus írónő, éjjelente verseket olvasott fel, új könyveket adott a kezembe, formálta a bennem lévő darabosabb, nehézkesebb látásmódot. Szerettem mindkettőt, nagyon mélyen, nagyon őszintén. Ahogy később Juditot is, a szeleburdi fizikust, akiben olyan bájosan ötvöződött a hideg, józan racionalizmus és a teljes elvarázsoltság.

Vissza a monogámiához
Persze, szép is lett volna, ha ez így marad. Három elképesztő nő, vajon hány férfinak jut ilyen? Tudtam, hogy sokáig nem mehet ez így, ám azt nem gondoltam volna, hogy épp Zsuzsi „rondít bele” az egészbe. Zsuzsi, aki az évek alatt elhidegült Pétertől és elbúcsúzott a monogámmá váló Tamástól, majd később átgondolva mindent, arra jutott, hogy tulajdonképpen tévút volt az egész poliamoria, és éljünk inkább csak kettesben, mint a normális emberek. Ott álltam leforrázva, becsapottság-érzésben, és nem értettem semmit. Hosszú-hosszú viták, meggyőző beszédek, szakítások, kibékülések után belefáradtan fejet hajtottam. Egyszerűen képtelen voltam elveszíteni Őt, ám ugyanilyen képtelen voltam Évától és Judittól is elbúcsúzni. Zsuzsival azonban akkor már régen együtt éltünk, vele osztottam meg életem szinte minden percét, a gyerekeimnek pótanyja, az exfeleségemnek nevelő-társa volt, nekem pedig a válás utáni időszak ragyogó fénypontja. Ám az ukász kiadatott: vagy ő és senki más, vagy mehetek isten hírével. Maradtam, ezernyi kínnal a lelkemben, amiért Évát és Juditot többé nem láthatom.

A szexmentes szerelem sem maradhat  
Nem is ment, Zsuzsi sem várta ezt el hipp-hopp, hiszen jól ismerte a kötődéseim mélységét. Hogy a poliamoria mennyire nem a szexről szól, azt ez is mutatja: megegyeztünk, hogy barátilag maradhat mindkét szerelmem, találkozhatunk, beszélgethetünk, csak ne érjünk egymáshoz. Be is tartottuk (nem volt könnyű), mégsem működött: Zsuzsi oltári balhékat vert ki (és gondolom, ugyanilyen mértékű fájdalmakat élt át), amikor elkapott egy-egy szerelmes tekintetet, gyengéd szóhasználatot, közös viccet, egymásra kacsintó mosolyt. Évának is, Juditnak is mennie kellett, nekem meg hónapokba került, míg kikecmeregtem az ezzel járó depresszióból. Kikecmeregtem, elköltöztünk, új városban új életet kezdtünk.

Ezentúl már börtön lesz számomra a párkapcsolat? 
Megy is, csináljuk, dolgozunk, este együtt vacsorázunk, megiszunk egy-egy pohár bort, jókat beszélgetünk, hétvégenként kirándulunk, gyerekezünk, az exfeleségemmel és társával kártyapartizunk, ránézésre minden a legnagyobb rendben. Csakhogy számomra börtön lett mindez. Rácsokká váltak a párkapcsolat pilllérei, amelyeket muszáj magam köré pakolnom, különben elveszítem a szerelmemet. Miközben annak előtte ezeket valóban pilléreknek éreztem, amelyeket örömmel állítok fel, hogy megtartsa a kapcsolatomat. Most viszont, túl a poliamoria tapasztalatain, a többfelé irányuló szerelmen, a birtoklási vágy megszűnésén, az érzelmek szabad burjánzásán, csak ülök ennek a párkapcsolatnak nevezett négy fal között, nem légüres, de egynemű térben, börtönnek és rácsoknak érzékelve mindazt, ami eddig élhető keretnek számított, siratva elveszített szerelmeimet, és bizony, kutyául vagyok. Már másfél éve kutyául vagyok, és ki tudja, mikor változik ez meg, megváltozik-e egyáltalán.